Plébániai beszámoló 2020. 12. 31.

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedves Testvérek!

Hálaadó szentmisére jöttünk össze az esztendő utolsó napján. István atya megkért, hogy a szokásnak megfelelően összegezzem az elmúlt évünk eseményeit, számadatait, hogy közösen is gondoljuk át, mi minden történt a közösségünkben, mi mindenért adhatunk hálát Istennek. Őszintén bevallom, nehéz szívvel fogtam a beszámoló elkészítéséhez. Egy éve, amikor ugyanitt összegyűltünk az előző év összegzésére, még egy egészen más világot képzeltünk magunk elé. Tervezgettük a jövőt, közösségi és személyes életünket. Iskolai és munkahelyi feladatok, családi együttlétek, nyaralások, táborok és még ki tudja mennyi terv és vágy színes képe lebegett a szemünk előtt. A közösségünkben is pezsgett az élet. István atya hívására, sok-sok lelkes önkéntes bekapcsolódásával új munkacsoportok alakultak a legkülönfélébb feladatokat felvállalva. Tele voltunk tettvággyal és lelkesedéssel.

Az élet azonban máshogy alakult. Sok-sok terv ment veszendőbe a világjárvány berobbanásával. Sok mindent elvesztettünk, álmokat, vágyakat, lehetőségeket. Sokan elvesztették a munkájukat, vagy ami még sokkal nehezebb, a szeretteiket. Korábbi életünk tervei Titanic-ként buktak a mélybe, életünk fontos és kevésbé fontos színes kis csomagjai, amiket az addigi nagy kavalkádban talán szét sem tudtunk válogatni. A hétköznapok rohanásában sokszor a legfontosabb dolgok tűnnek fel a legkevésbé. Akár csak a levegő, mely oly természetes módon vesz körbe bennünket, hogy sokszor észre sem vesszük. Csak akkor tűnik fel, amikor hiányozni kezd. Akár egy maszk alatt lihegve, akár a koronavírussal küzdve és levegő után kapkodva. Végigtekintve ezen a rendhagyó éven, úgy érzem Isten éppen a hiányokban, a nehézségekben volt jelen leginkább. Ezek által segített meglátni, mi a lényeges és mi nem az. Hitem szerint a járványt nem Ő akarta, de ha hagytuk, ezáltal azt is a javunkra tudta fordítani. Mert az igazán fontos dolgok hiánya fájt legjobban. A személyes baráti, családi, de akár iskolai vagy munkahelyi találkozások, az önfeledt együttlét, a személyes testi-lelki találkozás az emberekkel és Istennel. Isten megengedte, hogy megéljük ezek hiányát és a hiányuk okozta fájdalmat. Mert éppen ezzel találhattunk rá igazán fontos dolgainkra. Közben azért arra is mindvégig figyelt, hogy az igazán fontos, éltető dolgokból sose fogyjunk ki teljesen.

Amikor például a templomok bezártak és mi nem jöhettünk el ide, a TV és az internet segítségével a szentmise jött el a mi otthonainkba, sok-sok kicsi családi templomot létrehozva. Aztán pedig milyen öröm is volt bennünk, amikor húsvétkor mégiscsak eljöhettünk végre szeretett templomunkba csendesen imádkozni. Vagy amikor a rögtönzött feltámadási körmenetünkön végre újra személyesen is egymás szemébe nézhettünk. Átmeneti hiányuk nyomán a szentségek éltető voltában is megerősödhettünk. István atya rendhagyó, plébániakerti gyóntatásaira gyorsan beteltek a helyek. Majd a lelkipásztori munkatársak áldozatkész munkája nyomán eljöhetett otthonainkba maga az Eucharisztiában jelen lévő Jézus is. Ezúton is hálás köszönet nektek, kedves barátaim, akik heteken keresztül minden vasárnapotokat erre a szolgálatra áldoztátok. És köszönet Gondviselő Atyánknak, hogy már a 2019-es évben gondoskodott róla, hogy a közösségünkben kellő számú hadra fogható munkatárs legyen.

Az igazán fontos dolgainkra Isten segítségével mindig született megoldás. Ha kell online formában, de működnek kisközösségeink, ima- és hittancsoportunk. Folyik a péntekesti Szentségimádás. A nyári lazításokat kihasználva a csodás virágsátrak és képek idén is elkészültek az úrnapi körmenetre. Sor kerülhetett Baracza Szabolcs oltárrestaurálást, illetve Gyimóthy Kálmán csillárfelújítást bemutató előadására, a Szent Efrém Férfikórus hangversenyére és az elsőáldozásokra is. Év végén lelkes önkéntesek adventi koszorúkat készítettek rászoruló testvéreinknek, a Czuczor iskolások betlehemesét pedig TV közvetítésen keresztül nézhettük. A karitász sok lelkes segítőjének köszönhetően nem maradhatott el idősebb testvéreink Szent Erzsébet napi látogatása és az adventi tartósélelmiszer-gyűjtés és kiosztás sem.

A nyilvános misék tavaszi elmaradása, majd a korlátozott látogathatóság természetesen meglátszik közösségünk perselybevételein. A tavalyi 4 millió 250 ezer helyett idén csak 2,4 millió forint folyt be ilyen módon. A kieső összeget azonban nagyrészt ellensúlyozták az egyházközségi hozzájárulások, így összességében a saját szabad felhasználású bevételünk a tavalyi 12,3 milló helyett az idén 11,6 milló lett. Pályázati úton az idén a magyar államtól és a városi önkormányzattól összesen 15 millió forintot kaptunk, ami viszont 2,7 milló Ft-tal meghaladja a 2019-es összeget. Bevételeink és kiadásink alakulásának részletesebb bemutatása a táblázatokban látható, amelyek gyors összesítést mutatnak a 2020 december 28-i állapot szerint. Összességében elmondható, hogy egyházközségünk stabil anyagi helyzetben zárja az évet.

A járványhelyzet a szentségek kiszolgáltatása terén is érezhető volt. Ugyan az elsőáldozásban részesülők száma, (ami a tavalyi 34 helyett idén 32 volt) és az esküvők száma (a tavalyi 5 helyett idén 4) nem változott jelentősen, de míg a keresztelések száma 22-ről 8-ra esett, addig a temetések száma 20-ról 33-ra nőtt.

Ilyen volt tehát néhány villanásban a 2020-as esztendő, nehézségekkel, akadályokkal. De Isten ott volt és ott van jelen a nehézségekben, a szenvedésben is. Ő nem a körülményeimet akarja megváltoztatni, megjavítani, hanem személyesen engem. Bármilyen körülmények között. Ő ott van a könnyű és a nehéz helyzetekben egyaránt, és várja, hogy találkozhasson velem.  Csak az a kérdés, hogy én valóban jelen merek-e, jelen akarok-e lenni a nehéz időszakokban is. Vagy inkább meg akarom úszni, gyorsan túl akarok lenni rajta. Elzárom magamat saját magam, a másik ember és végső soron Isten elől is. És elmulasztom ezzel a vele való találkozás egy páratlanul csodás lehetőségét.

Hadd meséljek egy személyes példát is ezzel kapcsolatban. Október végén mi is elkaptuk a koronavírust. Az egész család egyszerre lett beteg, együtt vonultunk karanténba. Az én tüneteim viszonylag enyhék voltak, néhány napos láz, majd elhúzódó erőtlenség, enyhe légszomj. De Kati és nagyobbik lányom, Bori tüdőgyulladásos tüneteket mutattak, nagyon nehezen kaptak levegőt. A háromhetes otthonlét alatt nyilván nem jöhettünk templomba, de én az online szentmiséken sem vettem részt. A kezdeti gyenge próbálkozások után az imaéletem is ellaposodott, szinte megszűnt.  Egyszerűen nem volt erőm rávenni magamat. Túl akartam lenni az egészen. Csak arra vártam, hogy legyen már vége. Nem csináltam semmit, a minimális otthoni távmunka mellett sokszor csak a plafont bámultam az ágyban fekve, vagy a telefonomat nyomkodtam. Lelkileg eltompulva és lesüllyedve. Pedig Isten ott várt rám, hogy találkozzon velem. Ott várt a saját betegségemben és a többiek szenvedésében. De én nem kerestem őt.

A barátaink imáinak és Isten kegyelmének hála, valahogy mégiscsak kikeveredtünk ebből a nyomorult helyzetből.  A felépülés és a vírusmentesség igazolása után újra eljöhettem a templomba. Tékozló fiúként hazatérve a szentgyónás és az eucharisztia által újra átélhettem Isten szeretetét. Melegséggel és erővel töltött el a találkozás és őszintén bántam az elvesztegetett időt.

Isten meghallgatta imáimat és újabb lehetőséget kaptam. Pár héttel később, december elején Ilus lányunknál nagyon erős láz lépett fel. Orvostól orvosig futottunk, de sem az okot, sem a lázcsillapítás módját nem találtuk. Most nem zárkóztam be magamba. Sokat imádkoztam érte, otthon, a szentmisén, a rorátén, a szentségimádáson, a hétfői imakörön. Isten nem gyógyította meg őt azonnal, de egy hét után, még éppen kellő időben elvezetett bennünket a megfelelő kórházba. Itt azonnal tudták, milyen terápiára van szükség a COVID ezen, sajnos egyre gyakoribb szövődményének gyógyítására, mely az időben elkezdett kezelés híján gyorsan nagyon súlyossá válhat. A kórházi kezelés során Kati végig ott volt Ilus ágya mellett, mi pedig otthon a nagytesókkal készítettük nekik a napi ebédet, amit persze csak a portán keresztül tudtunk beadni, ők személyesen az ablakból integethettek. Közben nagyon szívmelengető és megerősítő volt a közösség támogatása is. Ahogy a karantén alatt, most is sokan imádkoztatok értünk, sorra kaptuk a sokféle felajánlást és segítséget. A kezelés után Ilus jobban lett, pár nappal karácsony előtt haza is jöhettek és így együtt, otthon, családi körben tölthettük az ünnepet. Hálás vagyok Istennek ezért az ajándékáért. Azokért a napokért is, amikor Ilusért imádkozhattam, amikor otthon aggódva, de szeretettel telve, Isten jelenlétében, imádságos lélekkel gondoskodhattunk róluk és várhattuk őket haza. Úgy hiszem, én ezt az ajándékot kaptam Istentől karácsonyra.

Befejezésül egy kis történetet hoztam. A Mennyei Atya áldását kérve ezzel kívánok nektek és egyházközségünk minden tagjának szeretetteljes, lelkiekben gazdag, boldog újesztendőt!

Lábnyomok – Túrmezei Erzsébet fordítása németből ismeretlen szerző után

Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam, s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk. Két pár lábnyom a parti homokon, ahogy ő mindig ott járt énvelem. De ahogy az út végén visszanéztem, itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott, éppen, ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha. Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz: „Amikor életem kezedbe tettem, s követődnek szegődtem, Mesterem, azt ígérted, soha nem hagysz el engem, mindennap ott leszel velem. S most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át mégsem látom szent lábad nyomát! Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen.         Elhagytál a legnagyobb ínségben?” Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett: „Gyermekem, sose hagytalak el téged! Azokon a nehéz napokon át azért láttad csak egy pár láb nyomát, mert a legsúlyosabb próbák alatt téged vállamon hordoztalak!”

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Fekete Péter