Templomunk története

A több mint 800 éves múltra visszatekintő Torbágy település és egyházközség középkori történetét illetően nagyon kevés adat, néhány oklevélben való említés áll rendelkezésünkre. A török hódoltság idején a falu – sok környékbeli településhez hasonlóan – teljesen elnéptelenedett. A megszállók 1686-ban történt kiűzését követően német nemzetiségű lakosság betelepítésével kezdődött újra az élet.

Az egyházközség újraalapításának éve 1714. 

Ettől az évtől kezdődően állnak rendelkezésre az egyházi anyakönyvek. Az indulás évében 3 keresztelést jegyeztek be. Az első plébános Frantz Mihály minorita szerzetes volt, aki 1714. november 1-én kezdte el szolgálatát. A középkori templom maradványait felhasználva, a gótikus szentélyt megőrizve az akkori földbirtokos, Peter von Hermes tüzérhadnagy 1724-ben kezdte újjáépíttetni a templomot, amelyet Acsády Ádám veszprémi püspök áldott meg 1730 körül. A templom titulusa a Boldogságos Szűz Mária Szent Neve. A tornyot 1740 körül építtette Promperger Kristóf földesúr. Az ő nevéhez fűződik a templom ékességét jelentő barokk stílusban fából készült főoltár, valamint a Páduai Szent Antalról nevezett jobb oldali, illetve Nepomuki Szent Jánosról nevezett bal oldali mellékoltárok elkészíttetése, amelyek az 1747-es Canonica Visitatio idején már álltak. Ezen egyházlátogatásról készült dokumentum tesz említést a templom Szent Kereszt ereklyéjéről is.

A templom épülete 1771-ben már meglehetősen leromlott állapotban volt, ám közel egy évszázadig a kegyurak nem fordítottak figyelmet a felújításra azon kívül, hogy 1802-ben az oltárt restaurálták. Ekkor került a Nepomuki Szent János oltárra a jelenleg is látható festmény, amelynek helyén korábban szobor állt. 1854-1860 között gróf Sándor Móric rendbe hozatta a tetőzetet és a padlózatot, valamint felújíttatta az oltárokat és az orgonát, kicseréltette a padokat. A templom teljes körű felújítására és átépítésére 1880-1881-ben került sor. Az eredeti főhajót kereszthajóval bővítették, és ekkor épült az oldalbejáratokkal ellátott kétoldali folyosó, amely a kereszthajóba vezet, valamint az oratórium és a főbejárat elé ragasztott pitvar. Teljes körű külső restaurálásra 1954-ben, 1973-ban és 1983-ban került sor.

A templom bejárata előtti területen felállított Szentháromság emlékoszlopot 1739-ben az utolsó magyarországi pestis járvány elmúltával emelték. A járvány a falu népességét is súlyosan érintette, 210 ember esett áldozatául. Az egyházközségnek három kápolnája volt. A falun kívül, a jelenlegi vasútállomás felett helyezkedett el a Szent Antal kápolna, amely 1764-ben már biztosan állt és 1804-ben felújították. Körülötte helyezkedett el a második temető. Ez a kápolna az 1976-78-as új vasútállomás építés áldozata lett. A Rozália kápolnát a pestis járvány elmúltával 1739-ben építették a Katalin hegy lábánál. Teljesen 1775-ben készült el,  1815-ben, majd 1950-ben újítottak fel. Az 1990-es években az ipari park létesítésekor az akkor már leromlott állapotban levő kápolnát a terület tulajdonosa lebontatta és helyette az eredeti közelében egy kőből épített kápolnát emeltetett. 1865-ban épült a Segítő Szűzanya kápolna, körülötte a harmadik temetővel. Búcsúnapján, július 2-án jelenleg is minden évben egy alkalommal itt tartjuk a vasárnapi szentmisét.

1714-ben a korábbi, romos állapotban levő plébánia épületét felújították, majd 1745-ben az egyházközség kőből és vályogtéglából építtetett másikat, amelyet 1802-ben renováltak és öt szobásra bővítettek. Az 1880-as nagy templom restaurálással egy időben a plébániát is felújították, ekkor nyerte el jelenlegi alakját. 1944-45-ben az orosz csapatok megszállták és fogolytábornak használták. Elvonulásuk után romos állapotot hagytak maguk után, amit csak évek alatt sikerült helyreállítani. Teljes körű rekonstrukciójára 1998-ban és 2006-ben került sor.

A plébánia mellett álló iskolaépület és tanítómesteri lakás a templomépítéssel egyidejűleg keletkezett és 1727 óta működött egy tantermes iskolaként. 1819-ben bővítették két tantermessé. Az 1949-es államosításig az egyházközség iskolájaként szolgált.

1720-ban 32 háztartást jegyeztek fel az egyházközségben, amely szám fél évszázad alatt emelkedett 115-re, ami 505 személyt jelentett. Az újjászervezést követően száz évvel már 1034 fő lakta a települést. Ez a lélekszám a XIX. század végéig csak kissé emelkedett és továbbra is szinte kizárólag német nemzetiségűek alkották. Ez a helyzet maradt fenn az 1946-os kitelepítésig. A Németországba száműzött 370 család, közel 1200 fő helyére nagyrészt székelyföldi katolikusokat telepítettek be, de érkeztek magyarországi katolikusok és reformátusok is. 1950-ben a felnőtt katolikus hívek száma meghaladta az 1400 főt, ami a gyermekekkel együtt bő 2000 fős lélekszámot jelent.

A kezdetektől két filiája volt a plébániának, Bia és Páty. Mindkét településen többséget alkottak a magyar nemzetiségű kálvinista vallásúak. Bia 1859-ben, Páty 1936-ban vált önállóvá.

Az egyházközség ősi temetője a középkori templom körül volt, amely azonban már a XVIII. század közepén megtelt, ezért a falun kívül, a Szent Antal kápolna körül nyitottak újat 1756-ban. Ennek betelte után a Katalin hegyen az 1865-ben épített Segítő Szűz Mária kápolna körül létesült a harmadik temető. Vele szemközt helyezkedik el a jelenleg is használt egyházközségi temető.

A torbágyi egyházközség plébánosai

Először budai szerzetesek látták el a plébániai szolgálatot:

1726-tól a Veszprémi Püspökség vette át a szervezeti és lelki irányítást:

Maszár András 1726–1737

Kozman Bertalan 1737–1742

Grässl Bertalan Ádám 1742–1755

Milldorfer György 1755–1759

Sterk Simon 1759–1766

Sarl Ferenc 1766–1781

1777-től a Székesfehérvári Püspökséghez tartozik Torbágy:

Frideczky Ferenc 1781–1783

Szevaldt János 1783–1800

Hoffmann Ferenc 1800–1848

Ecker János 1848–1879

Jungmayer György 1879–1897

Neumayer Ferenc 1897–1915

Tornyay Ferenc 1915–1935

Bokor József 1935–1949

Bolyki Nándor 1949–1965

Bartoss Sándor 1965–2004

Bohn István 2004-

Felhasznált források:

Canonica visitatio 1747-1869

Historia domus 1949-

Kuthy István:  A torbágyi templom története